Kosárba | db | ![]() |
Kosárba | db | ![]() |
A monográfia elsőként ad átfogó történeti és eszmetörténeti elemzést a XIX.
Század kiemelkedően jelentős, Eötvös József és Szalay László körül kialakult
eszmei csoportosulásról, mely a korabeli magyar társadalomnak és kultúrának a fejlett nyugati államok mintájára történő polgári megújulását tűzte célul maga elé.
Történelmi tény, hogy az 1848-as bécsi forradalmat egy fiatal orvos, Adolf Fischhof (1816–1893) ʼmegszólalásaʼ indította el; életéről, további tevékenységéről azonban szinte semmit sem tud a közvélemény, annak ellenére, hogy újszerű politikai kezdeményezései a 19. századi osztrák történelem egyedülálló alakjává tették. Az egykori ʼmárciusi nap hősénekʼ életével és küzdelmeivel ismertet meg Fenyő István könyve – egy tipikus közép-európai személyiség életútját megidézve. A szerző először röviden összefoglalja az életrajz legfontosabb részleteit, kiemelve Fischhof magyar származását, aki a magyar reformkor szellemiségét vitte magával az osztrák fővárosba; majd politikai pályájának alakulását értékeli. Bemutatja tevékenységét a bécsi Közcsendi Bizottmány elnökeként, majd a Reichstag képviselőjeként. Ismerteti egykor nevezetes, ma már alig ismert röpiratait, elsősorban nemzetiségpolitikai és a Habsburg Monarchiát alkotmányos-parlamentáris állammá korszerűsíteni akaró elveit. Mindezek alapján egy nemzetek, nemzeti kultúrák között hidat verő értelmiségi portréja bontakozik ki, aki élhető otthont álmodott Közép-Európában; aki éppúgy volt magyar mint osztrák, kultúrájában éppúgy volt nemzeti mint világpolgár, a Talmud és a legújabb nyugat-európai alkotmányok tudósa. A kötet Függelékében Fischhof négy jelentős röpirata olvasható, mintegy illusztrálva élet- és pályarajzát, az általános leszerelés, az Európa-parlament létrehozása és a nemzetiségi együttműködés érdekében kifejtett úttörő szerepét. Adolf Fischhof élete ʼpéldaéletʼ volt: a polgári öntudat kifejlődésének tanúsága a Habsburg Monarchia adta keretek között. Egy egységes Európát óhajtó ʼnaivʼ elképzelés első megfogalmazójaként – amely elképzelés a jelen változásait figyelembe véve ma már (talán) nem tekinthető utópiának.
„Ez a rendszerváltozás mámorával kezdődött, majd egyre keserűbb csalódásokba torkollt, mégis gyönyörű évtized hullámverésével alighanem sokunkból kikényszerítette, hogy újragondoljuk hatalom, írás és ellenállás szövevényét, újraolvassuk a »ki adta néked ezt a hatalmat?« példázatos bibliai jelenetét, újraéljük az együttműködés lelkiismereti dilemmáját, s a hatalom szétosztódásának világában ismét rákérdezzünk a passzív rezisztencia hagyományának már-már elfelejtett tanulságaira vagy a tudományos munka értelmére, esélyeire és módszertani lehetőségeire."
Az Utószó e mondatából valamennyire kirajzolódnak a kötet tematikai egységei. Bevezetésül vázolni próbáltam a felhatalmazás alaptémáját a Jézusnak föltett egykori kérdéstől az irodalmi autoritás újkori sorsáig. A tanulmányok első csoportja a Per passivam resistentiam Deák Ferenc-i jelszavához kapcsolódik, e harcmodor egykorú és későbbi megítéléseivel, Széchenyi és Deák máig jelképérvényű vitájával, valamint Arany János magatartásával szemléltetve az ellenállás magyar hagyományának mentalitástörténeti sajátosságait. A második nagyobb egység fogadtatástörténeti dolgozatai a szószólói költőszerepek kialakulását és utóéletét elemzik, többek közt a Hymnus paraklétoszi szerephagyományának és Petőfi politikai kisajátításainak nyomon követésével. A harmadik tömb az alaptéma tudománytörténeti változataiból áll: előbb a hatalom fokozatos szétoszlását kíséri figyelemmel a szövegkritika utóbbi másfél évszázadában, majd egy-egy esettanulmánnyal igyekszik rávilágítani a tudósi ellenállás lehetőségeire. Végül módszertani írásokhoz érkezünk, melyek a kritika iskolázottságáról, égi és földi normáinak viszonyáról, valamint (Pilinszky beszélgetéseinek, illetve Kertész Imre naplójegyzeteinek elemzésével) az utószerkesztés hatalmi, tulajdonjogi és irodalomelméleti problémáiról szólnak.
Az utóbbi tíz év terméséből válogatott gyűjtemény remélhetőleg kiegészíti három eddigi monográfiám idevágó mondanivalóját, s talán arról is elárul valamit, hogy miért szerencsés, aki Shakespeare társaságában tölthette idejét és (mint Kosztolányi mondja) „Arany János bűvös szavával mulatott".
Dávidházi Péter