A munka az első magyar sajtóper teljes körű jogtörténeti és irodalomtörténeti feldolgozását nyújtja. A perben kinyilvánított korszerű, liberális eszmék fontos hozzájárulást jelentettek a sajtószabadság gondolatának érvényesüléséhez.
Arany János költőként és kritikusként egyaránt kimagaslik társai közül, írta 1861-ben Gyulai Pál. Ma már kevesen tudják, hogy a költő milyen kiváló irodalomkritikus volt. Könyvemben életművének ezt az elfeledett oldalát igyekszem megvilágítani. A huszadik század végéről tekintve e kritikusra, modern irodalomelméleti irányzatok előfutárát tisztelhetjük benne. A magyar strukturalizmus atyja. Ahogy költőként, kritikusként is a műszerkezetre összpontosított, a részek szerkezeti helyénvalóságára, az egész összhangjára és ökonómiájára. Kritikusi normahasználatának elemzéséből egy sajátos mentalitás bontakozik ki, melyben esztétikai, bölcseleti és vallási motívumok egyéni szövevényét követhetjük nyomon. Eposzkritikai normái közvetve az „eleve elrendelés” kálvini tételével, lírakritikai normái az „idomteljesség” eszményével, világnézeti normái pedig a „kiengesztelődés” teológiai és művészetelméleti gondolatával függnek össze. Szemléletmódja három nagy hagyománnyal áll rokonságban: a klasszicizáló irodalomfelfogással, a platóni nyelvkritikával és a református ikonszemlélettel. Mindezt egy jellemző érzületéből: a visszatisztítás nosztalgiájából próbálom eredeztetni, mely talán új vonással járul hozzá ismerős arcképéhez. Gondolati örökségére szellemi életünknek nagy szüksége van.
Addig él egy mű, amíg újra meg újra kérdéseket tesznek fel neki, amíg aktualizálják – ha színmű, új meg új értelmezésben színpadra állítják. S. Varga Pál most azt vizsgálja, mit mond a Tragédia a századvégi olvasónak, értelmezőnek a többszólamúság poétikájának megközelítésével.
Lisznyai Kálmán (1823–1863) a 19. századi magyar irodalom ritkán vizsgált alkotói közé tartozik: a Petőfi baráti körébe sorolható és az 1850-es években rendkívül népszerű költő életműve az utóbbi száz évben nem nagyon keltette fel az irodalomtörténészek érdeklődését. A kismonográfia arra tesz kísérletet, hogy Lisznyai jól dokumentálható életpályáját a 19. századi társadalomtörténeti folyamatok meghatározta keretben próbálja meg újraértelmezni. A számos, eddig feltáratlan levél- és kézirattári forrást hasznosító tanulmány arra is választ keres, hogy milyen relevanciája lehet az irodalomtörténet-írás számára annak a kihívásnak, amelyet a magyar történetírásban egyre erősebb igénybejelentésként létező mikrotörténelem módszertana jelent. Lisznyai Kálmán ebben a könyvben nem írói munkásságának immanens értékei és hatástörténeti jelentősége miatt lesz érdekes: életútja e rendi keretek között kialakuló írói ambíciónak és az ehhez megtalált életformának a feszültségét teszi láthatóvá, általánosítható modellt is nyújtva a 19. századi magyar irodalom intézményrendszerének vizsgálatához.
Fenyő Miksa (1877–1972) Ady Endre híve és barátja volt, a Nyugat egyik alapítója és szerkesztője. A lexikonok szerint: „Jogi doktor, politikus és közgazdasági író, esszéista és kritikus”, a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének (GYOSZ) 1904-től titkára, majd 1917 és 1938 között ügyvezető igazgatója.
Hazai kiadásban két könyve jelent meg: a Nyugat folyóiratról írt feljegyzései (1975) és 1944/45 súlyos hónapjaiban írt naplójegyzetei (Az elsodort ország 1986). Ez utóbbi először 1946-ban volt olvasható, az előző az író amerikai emigrációja idején (1960).
86 éves korban kezdett gyermek- és ifjúkori emlékeinek megírásába, élettel és bájjal koronázva szeretetét családja, elsőül szülei iránt.
Az Önéletrajzom az Új Látóhatár 1964–68 közötti számaiban jelent meg, az Új Európa lapjain a maradék részletek. Kötetünk e kettő összefoglalását nyújtja: az életút személyes krónikáját a gyermekkor emlékeitől 1917–18-ig, amikor az újdonsült igazgató „a 24 órás Hadik-kormányban” miniszter lett majd egy teljes napig. Közbül a tanulóévek szeretetteljes mikrovilágának köznapi és ünnepi epizódjai, a századelő irodalmi, kulturális és politikai életének eseményei, mintegy a Nyugat-feljegyzések pótlásaként. A nem ritkán fellengzős és többnyire önigazoló „emlékiratok” helyett egy botladozóbb, életközelibb, mesélő kedvű krónikát vehet kézbe az olvasó. A szülőfalu: Mélykút akár szimbólum az út kezdetén - a pár órás miniszterség a másik póluson.
Eleven élménnyé a históriát írója vallomásos, apadhatatlanul mesélő kedve teszi, közvetlenül áradó stílusa. Legendák oszlanak önmaga és a társak, a GYOSZ és a századforduló nemzedéke körül. Egy meglepő, valójában megszolgált „karrier” folyamata tűnik a köd mögül elő.
Szörényi László írja e tanulmány viszontagságos történetéről:
„A Petőfi eszmerokonai című dolgozatát Lukácsy Sándor 1974 júniusában–augusztusában írta. Eredetileg 1974. november 8-án vitatták volna meg az Irodalomtudományi Intézetben, azonban a vitát – politikai okokból – végül is csak 1975. március 6-án, illetve március 27-én rendezte meg (zárt ülésként) az MTA I. és II. Osztálya, az akadémiai székházban. Mivel a két vitaülés hozzászólásait hangszalagon rögzítették, eredetileg az volt az MTA illetékeseinek elképzelése, hogy Lukácsy Sándor tanulmánya e vita szerkesztett szövegével fog megjelenni. A szerkesztés munkáját Kiss Józsefre bízták, ő azonban – miután hiába várta, hogy az állítólag műszaki hibás felvételek átírt anyagát megkapja – végül 1981-ben kénytelen volt lemondani e megbízásról. Mivel e tanulmány, illetve a hozzá kapcsolódó vita azóta is sok találgatás és legendás feltételezés tárgya, a Szerző végül úgy döntött, hogy változatlan formában közzéteszi szövegét.”
