| Kosárba | db |  |
| Kosárba | db | |
| Kosárba | db | |
„Büszkeségem és dacom az egész világgal szemben, te drága gyerekem, hogy én egy ilyen párduccal akarok élni, mint te. Én nem akarok belőled feleség-tehetséget csinálni. Én tudom, hogy ki vagy. Én veled sírok a te nagy nosztalgiádon a sima élet után, mert én se bírom a sima életet, én is csak reménytelen szerelmese vagyok. Ahogy te nem szeretted az én lakásomat, én éppúgy megsírattam minden nap. Ahogy te szeretnél ebben a városban maradni, én éppúgy szenvedek azért, hogy elbolyonghassak innen. Ahogy neked nem kell, ami megvan, én éppúgy kínlódom az után, ami nincs. Engem bedöglesztett a langyos pocsolyába egy rossz év, én éppolyan sírva és ordítva kívánkozom belőle ki, mint te. Nem azért kapaszkodom beléd, mert ide vissza akarlak hívni, hanem azért, hogy vigyél ki innen" - írta, fogadkozta kétségbeesetten Molnár Ferenc, a középkorú, sikeres, világhírű, tehetős író, a színházi világ elismert és irigyelt fejedet me szerelmének, az éppen vele szakítani akaró, ígéretes pályája kezdetén álló fiatal színésznőnek, Darvas Lilinek 1925-ben.
A kötetben közölt, fakszimile kéziratoldalakkal, ismeretlen vagy kevéssé ismert fotókkal, jegyzetekkel, életrajzokkal kiegészített hatvanhat levél elolvasása során megbizonyosodhatunk róla, Darvas Lili valóban nem „feleség-tehetség" lett. Tudása, képességei formálták Németországban, Ausztriában és Magyarországon is ismert, ünnepelt Reinhardt-színésznóvé. Karrierje mégsem volt töretlen, az Anschlusst követően, 1938-tól hosszú időre színpad nélkül maradt, amerikai emigrációjában csak 1945 után jutott szerepekhez. Ezt a nehéz, tájékozódó, menekülő időszakot híven dokumentálják a ríviérai vísszavonultságban fokozatosan magába forduló író pártfogó előrelátással, féltéssel írt levelei, amelyekből egy eddig kevéssé ismert Molnár-kép és egy itthon csaknem elfeledett színésznő pályafutása tárul elénk.
Gömöri György 1956 óta él Angliában, harminc éve tanít lengyel és magyar irodalmat Cambridge-ben. E kötet tanulmányaiban a magyar irodalom és művelődéstörténet 1570 és 1670 közé eső szakaszát tárgyalja. Az írások három fő téma köré rendeződnek: az első Balassi Bálint – különös tekintettel az első nagy magyar költő lengyel kapcsolataira és a szerző által felfedezett emlékkönyvi bejegyzéseire. A továbbiakban Szenci Molnár Albert tevékenységét, valamint Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér európai hírét és az ezzel kapcsolatos külföldi irodalmat vizsgálja. Az írások mögött több évtizedes kutatómunka áll, amit a szerző Európa szinte minden nagy könyvtárában és archívumában végzett.
Bár az attitűd és a költészet a létező emberrel egyidős, a fogalom – attitűdköltészet – mégis új.
A jelenség szerves része a gondolkodástól a cselekvésig terjedő rövidebb-hosszabb szakasznak. Eddig a gondolkodó, cselekvő ember alkotásaira figyelt a kritika. Az attitűdköltemény úgy keletkezik, hogy az alkotási folyamat megreked az előkészítési szinten, és legfeljebb a lappangási szakaszig jut el. Az attitűdköltemény az e szinten keletkezett „nyers alkotás”. A költemény üzenete nem szavakban, fogalmakban, hasonlatokban, metaforákban ölt testet, hanem metanyelvben. Leginkább különböző energiákban. Például mosolyban és a mosoly száz fajában, melyek mögött nagyfokú érzelmi töltés feszül, és sok élmény, esztétikai tapasztalat, a világ nagy összefüggéseinek felismerése áll. Ezek mind egyszerre jelennek meg az arcon vagy ösztönös mozdulatokban, melyeket a tudatalatti konstruál. Az attitűdköltemény nagyon erősen szituációhoz kötött, bár megjelenhet közösségen kívül is.
Réthey-Prikkel Miklós (1943)
Mint kultúrantropológus életközelben keresi az egyetemes összefüggéseket, a világtörvényeket. A személyiség közösségi viszonyait vizsgálja interdisztiplináris eszközökkel lélektani alapon a legfőbb esztétikai elvek szerint. A cselekvő ember életét és annak lételméleti funkcióit kutatja az ember spontán elbeszélései alapján (Az igaztörténet, 1991); az egyén és a közösség ütközéseinek balladai (Rákóczi kis úrfi, 1992) és versbeli (Rejtett rímek 1–2., 2001) megfogalmazását. Jelen mű még mélyebben keresi az alkotás végső okait: az emberi Én tudattalanjában, „a sejtések szétszórt sugaraiban”.
Az irodalmi szövegek hagyományozódása során – tekintettel arra, hogy a közreadók többnyire csak a megelőző kiadás(ok) szövegét veszik figyelembe, a szövegromlás igen változatos eseteivel találkozhatunk. Érthető módon különös fontossága van ennek a költői szövegek közlésénél. E tekintetben a Hymnus költőjének életműve kitüntető figyelmet érdemel. Az újonnan előkerült, jelentős számú verskézirat ismeretében, a lehetőségig hiteles szöveg megteremtése érdekében a kritikai vizsgálat elkerülhetetlenné vált. E kötet a Kölcsey-textológia újabb és alapvető problémáira adott válaszkísérlet.
A tanulmánykötet a XV. század első felének és közepének szellemi forradalmát, a humanista költészet születését idézi fel, azt a forrongó világot, amelyben Janus Pannonius, a kötet első számú szereplőjének költészete kialakult. A szerző egy Janus verseit is tartalmazó kódexcsalád alapján helyezi bele költőnket az itáliai latin nyelvű költészet fejlődésébe. A könyv feltárja annak a hat epigrammának a történelmi hátterét, amelyeket Janus II. Pál pápáról írt. Az olvasó részt vehet egy ferrarai irodalomórán, hallhatja az újkor harci riadójának harsogását. Janus tanárának, Guarino Veronesenek latin nyelvtanát ismertetve a szerző megkísérli kinyomozni, miként válhat valaki költővé ennek a versbe szedett grammatikának a segítségével. Az utolsó tanulmány eggyel szaporítja Janus görögből fordított epigrammáinak számát.
A diszkurzív megközelítés homlokterében az irodalmi jelenség áll, különös tekintettel az emberi szómű (a megnyilatkozás, a dialógus, a jel-, a szimbólum- és a történetképzés) poiésziszének vizsgálatára. Ám sorozatunk neve a tárgyi utaláson túl más értelmet is magában foglal, amennyiben szerzőink egy bizonyos költészettani dialektus kimunkálását és meghonosítását is feladatuknak tekintik. Ennyiben a Diszkurzívák megnevezés a szöveginterpretáció szolgálatába állított beszédmód sajátosságát emeli ki. S végül elgondolható emblémánk utalásiránya úgy is, mint dikurzusra invitáló jelzés mindazok számára, akik a kötetben felvetett kutatási irányok s a megoldási javaslatok kifejtésében megszólaló beszédmód és szellemiség iránt érdeklődnek. A szerkesztők a klasszikusnak elismert orosz, illetve más nyelvű irodalomtudományi és kulturológiai munkák magyar nyelven történő megjelentetését elsőrendű feladatuknak tekintik. A magyar irodalom poétikai újraértelmezésének örvendetesen gazdagodó könyvtárához is szeretnénk hozzájárulni egy-egy tanulmánykötettel vagy monográfiával. Sorozatunk tehát az orosz és a magyar literatúra, az irodalomelmélet és kulturológia keretei között kezdeményez szakmai párbeszédet mindenkivel, aki figyelmével megtiszteli kiadványainkat.
Ady Endre levelezésének értéke nemcsak életrajzi és irodalomtörténeti jellegéből adódik, hanem sajátos művelődéstörténeti funkciója is van, hiszen ez a két esztendő az új szellemű irodalom áttörésének, a Nyugat megindulásának, A Holnap és A Holnap új versei c. antológiák megjelenésének ideje. A századelő egyik korszakváltásának lehet tanúja a figyelő olvasó: sűrűbb lesz a szellemi levegő, kapcsolatok kezdődnek, szélesednek. Ekkor teremtődik meg – részben épp a levélváltások útján – a költő emberi kötődése Hatvany Lajoshoz, Móricz Zsigmondhoz, Kaffka Margithoz, Schöpflin Aladárhoz, Elek Artúrhoz stb. Súlypontot jelentő személyiségként magasodik elénk Ady Endre – miközben megélhetése, magánélete gondokkal terhes.
Mindezeket a változásokat számszerűen is érzékelteti a kötet. 531 levelet tartalmaz 1908–1909-ből, míg az I. kötet 13 esztendős (1895–1907) időtartamból 444 levelet közölt.
