Hunyt mesterünk

Arany János költőként és kritikusként egyaránt kimagaslik társai közül, írta 1861-ben Gyulai Pál. Ma már kevesen tudják, hogy a költő milyen kiváló irodalomkritikus volt. Könyvemben életművének ezt az elfeledett oldalát igyekszem megvilágítani. A huszadik század végéről tekintve e kritikusra, modern irodalomelméleti irányzatok előfutárát tisztelhetjük benne. A magyar strukturalizmus atyja. Ahogy költőként, kritikusként is a műszerkezetre összpontosított, a részek szerkezeti helyénvalóságára, az egész összhangjára és ökonómiájára. Kritikusi normahasználatának elemzéséből egy sajátos mentalitás bontakozik ki, melyben esztétikai, bölcseleti és vallási motívumok egyéni szövevényét követhetjük nyomon. Eposzkritikai normái közvetve az „eleve elrendelés” kálvini tételével, lírakritikai normái az „idomteljesség” eszményével, világnézeti normái pedig a „kiengesztelődés” teológiai és művészetelméleti gondolatával függnek össze. Szemléletmódja három nagy hagyománnyal áll rokonságban: a klasszicizáló irodalomfelfogással, a platóni nyelvkritikával és a református ikonszemlélettel. Mindezt egy jellemző érzületéből: a visszatisztítás nosztalgiájából próbálom eredeztetni, mely talán új vonással járul hozzá ismerős arcképéhez. Gondolati örökségére szellemi életünknek nagy szüksége van.